2009. június 1., hétfő

Szabadság, szeretem!



Lassan
itt a vakáció ideje, még az olyan elhivatott és korporatív vállalatok esetében is, mint a miénk. (Csapatépítés?) Az idei legnyugodabb programterv - legalább is terepjáró szemmel: Bale, a vad szépség félszigete. Ide megyünk idén is nyaralni, immáron 4. alkalommal.




Még egész fiatal terepjáró voltam, mikor a gazdák lemerészkedtek velem a horvát tengerpartra. Emlékszem, gusztustalan párás meleg volt, mindenhol nyüzsögtek az emberek. Órákig tartott egy parkolóhely megtalálása. Nem látszottak a strandok a napozóktól. Összefoglalva: drámai és nagyon nem nekünk való volt a helyzet. A gazdáné, meg mindezek ellenére állandóan világörökségi helyszíneket szeretett volna látni, de idővel nála is győzött a józanész. Végre kimondtuk: minél távolabb Porectől!

Belevetettük magunkat a kabócáktól hemzsegő törpefenyvesekbe. Pillanatokon belül eltűnt az aszfalt, csak a vakító fehér poros utak és az itt- ott kikandikáló mészkősziklácskák megnyugtató vonala vezetett bennünket. Ha dombra értünk, a távolban feltűnt a gyönyörű tenger, ha völgynek tartottunk, időtlen kőkerítések mentén kerestük tovább a magányt. Vagy másfél órát zötyögtünk így, feledve a városok szörnyű zsúfoltságát, mikor hűvösödni kezdett. A tenger közelében még nyáron is percek alatt lesz hűvös, ilyenkor, mintha nehéz nyomástól szabadulna a természet, egyszerre kezd minden lélegezni, párologni. Mezei virágok és kiégett búzamezők illata önti el a tájat. Később bekapcsolódnak a fenyvesek az illatorgiába. És mire lemegy a nap, édes, meleg, sós tengerillat kúszik be a völgyekbe.

A völgyet és a falut, ahova estére értünk Bale-nak hívták. Csupa fehér kőutcácska és súlyos középkori ház egyvelege volt viszonylag távol a víztől. A falu végén azonban szűk ösvény indult a tenger felé, mely bíztatóan szélesedett ki az első kanyarok után. Vagy 4 kilométer megtétele után ott álltunk a San Polo természetes kemping bejáratánál. 3 napra leköltöztünk az édenbe.

A kemping a természet erőit használva működik. Melegvíz a napkollektorok erejével létezik itt. A falatnyi étterem grillrácson süti a tengeri ínyencségeket. Nincs villany, nincs zenegép. Itt mindenki napkeltével kel és naplementével nyugszik. Nem alakítottak semmit a tájon. A táborozók oda verik sátraikat, állítják lakókocsijaikat, ahol a fák megengedik. A kempingnek nincsenek határai, ha valaki győzi, akár kilométerekre is eltávolodhat a többiektől. A nem kimondott szabályokat automatikusan mindenki betartja. Még a gyerekek és a kutyák is a csend és nyugalom jegyében éldegélnek itt. Vannak olyan családok, akik fél évet is itt töltenek.



Napközben minden a vízben zajlik. Lehet sünt gyűjteni, pemeterákot idomítani. Evezni, szörfözni és természetesen felfedezőset játszani. Este a gyerekek árulják a napi zsákmányt. Ilyenkor lehet begyűjteni egy- egy szép kagylót, vagy sünvázat. A camp étterme egy romtemplom oldalának támaszkodik. Mikor mindenki megnézte a nap legnagyobb műsorszámát, a naplementét, kezdetét veszi a sörözés és a nappal elejtett halak elfogyasztása. 10 órakor már mindenki félájult. Az aktívabbja ilyenkor még búcsúzóul lenyom egy fél órás tollas-partyt, mert itt csak este áll le tökéletesen a szél.

Egy magamfajta terepjáró itt csak éjjel kap munkát, mikor gazdáim felkúsznak a tetősátorba. Ilyenkor lágyan hullámozva elaltatom őket. Cserébe egész éjjel kettesben lehetek a Nagy Vízzel.